A tavaszi délutánon a nap hét ágra sütött le a roxforti birtokra. A kastély tekintélyesen magasodott az udvaron lófráló diákok fölé, a madarak csiripeltek, a tél utáni tocsogós-lucskos időszaknak nyoma sem volt. Tulajdonképpen - ahogy azt már mindenki megszokhatta - csak a fúriafűz volt bosszús ezen a gyönyörű napon. Is.
A négy jó barát a fűben ült, élvezve a kellemes időt, no meg hogy túl vannak az aznapi tanórákon. Remus nyújtott lábakkal heverészett, háta mögött megtámaszkodva, sápadt arcát lehunyt szemekkel, ábrándozva tartva a nap felé. James a térdeire támaszkodva ült, talárja az ölébe fektetve nyugodott és tekintetét szinte megszállottan a kviddicspálya irányába szegezte. Sirius hanyatt feküdt, a fűben könyökölve. Talárját háta mögé gyűrte, nyakkendője pedig félrehajítva hevert a lábánál. Mellette Peter törökülésben egy könyv fölé görnyedt, és homlokráncolva próbálta értelmezni a mozgó ábrákkal illusztrált pálcamozdulatot.
- Alig várom már az edzést - szólalt meg James.
- Te mindig alig várod az edzést - mormogta Remus.
Sirius épp nyitotta a száját, hogy ő is hozzászóljon, mikor Peter hirtelen eléje tartotta a könyvet.
- Ez mit jelent?
- Azt, hogy soha nem fogod megérteni ezt a varázslatot... - vágta rá a fiú és egy oldalirányú biccentéssel félrelendítette szemébe lógó fekete haját.
Peter elszánt arccal nézte tovább a könyvet, miközben üres kezével a pálcamozdulatot igyekezett megvalósítani.
- De hát... nem értem - mondta.
- Hát éppen erről van szó! - nézett rá James, majd összepillantott a vigyorgó Siriusszal.
Remus hunyorogva nyitotta ki a szemét.
- Olyan bűbájosak vagytok... - jegyezte meg.
- Oda nézz, Sirius! - mutatott ekkor az udvar másik pontjára James. - Az a hollóhátas lány megint kijött gyakorolni!
- Az a béna? - Sirius követte barátja tekintetét, majd hirtelen a két fiú esztelen hahotában tört ki. - Hát ez nem tartott sokáig...
- Elég szépet repült! Lehet, be kéne vegyék a kviddicscsapatukba!- nevetett James, Sirius meg oldalba bökte Petert.
- Nem mész oda hozzá? Jól ellennétek együtt - ajánlotta, majd tovább röhögtek szemüveges pajtásával, miután Peter értetlenül nézett rájuk, mert azt se tudta, miről van szó.
Remus megcsóválta a fejét, mindezzel együtt egy mosolyt ő sem állt meg, mikor a hollóhátas lány kékes szikraeső közepette sikítva megperdült a saját tengelye körül, majd topogva hisztériázni kezdett az újabb sikertelen varázslatot követően.
- Remus! - kiabált oda neki ekkor egy griffendéles lány, aki feléje sietett. Ugyanolyan színű, világosbarna haja volt, mint Remusnak, és arcuk is nagyon hasonló volt. - Szia, bátyus! Sziasztok!
- Szia, Mira! - köszöntek a fiúk kórusban.
- Mi a helyzet? - érdeklődött Remus, egy pillantást vetve Mira odébb várakozó két barátnőjére.
- Elkérhetem a pálcád? - kérdezte reménykedve a lány, barna szemeivel rendkívül szépen nézve.
- Csak nem te is...?
- Csend! - fojtotta a szót Siriusba Remus, minek utána kihallotta a további vihorászási szándékot barátja hangjából.
James megütközve nézett sápadt társukra, csak úgy, mint a leintett.
- Na de...!
- Azt mondtam, csend! - fordult Remus a barátai felé. - Hagyjátok őt békén! - A kritizáló páros egymásra meredt, ő meg visszanézett a húgára. - Miért kell neked a pálcám?
- Hát csak gondoltam megmutatom Patriciáéknak, ami a múltkor történt.
- Micsoda?! Nem! - rázta meg a fejét Remus. - Az nagyon veszélyes volt, jó, hogy nem lett semmi bajod!
- De hát olyan vicces volt - vágta rá a lány, mire Sirius és James újból vigyorogni kezdtek.
- Egyáltalán nem volt vicces! Majdnem felgyulladtál! - emlékeztette Remus a hugát. - Mások pálcáját használni nagyon veszélyes lehet!
Mira, ismerve a bátyját, lelombozódott, tudta, hogy vesztett ügy lett a kéréséből.
- Szia, bátyus... - mormogta és elbattyogott a társaságtól.
- Nézd, Sirius... - tolta ekkor a könyvet újra barátja orra elé Peter. Sirius türelmetlenül megforgatta a szemeit és kikapta a vaskos kötetet Peter kezéből.
- Add már ide, megmutatom, te szerencsétlen...

***

A klubhelyiségbe Mira sietett be, kezében temérdek könyvvel és pergamentekerccsel - utóbbiak közül az egyik széjjeltekeredve lógott ki a lány karjából, és tetején “Az R.B.F-ről mindent” cím díszelgett. Lófarokba fogott hajából több rakoncátlan tincs is kiszabadulva lógott arca mellett. Sirius a kandalló előtti fotelből pillantott fel rá; a lánnyal ellentétben ő beérte egyetlen könyvvel, ami az ölében feküdt szétnyitva.
- Szia, Tapmancs!
- Szia!
- Remus itt van?
- Történetesen Ágassal van a könyvtárban - felelte Sirius. - Amilyen régen elmentek, már legalább negyven méteres lehet az esszéjük.
Mira villantott egy mosolyt, de aztán csalódottan ejtette be vállait.
- A fenébe...
- Mi a baj?
- Hát csak... nehezen boldogulok egy varázslattal. Átváltoztatástan. És gondoltam segít.
- Sajnos Lupin professzor elég elfoglalt mostanában - vágta rá Sirius, mire a lány elmosolyodott.
- Na mindegy - legyintett aztán. - Amíg visszajön, átnézem a...
- Segítsek? - Mira meglepetten pislogott Siriusra. - A varázslattal.
- Nem, nem, hagyd csak, te is épp tanulsz...
- Ja ez? - bökött a vaskos kötetre Sirius. - Ebből egy betűvel nem bírok többet elolvasni... Szívesen segítek.
- Hát... - Mira tétován simította rakoncátlan tincseit egyik füle mögé. - Rendben. Köszi.

***

James Lily vállait átkarolva állt a peron egyik oszlopa mellett, velük szemben Remus és Sirius, oldalt pedig Peter ácsorgott, a közeledő vonatot bámulva. Mindannyian elég komoly arcot vágtak, miközben körülöttük rengeteg szülő várta, hogy a Roxfort expressz befusson és csemetéjét hazavihesse a nyári szünetre. Az állomás végénél már vastagon szállt a fehér gomolyag, amit a gőzmozdony pöfékelt magából.
- És... mit mondott erről Dumbledore? - kérdezte Remus.
- Hát... semmi bíztatót - felelte James. - Azt mondta, a helyzet egyre súlyosabb. Meg hogy legyünk óvatosak. És persze, hogy a következő... - James körbepillantott, miközben mutatóujjával megigazította szemüvegét. - ...alkalommal átbeszéljük a teendőket.
- Már alig várom - felelte Sirius eltökélten.
A peronon felhangosodott a zsibongás, mikor a piros mozdony csikorogva lefékezett mellettük. A társaságnak kicsit összébb is kellett húznia magát, hogy ne sodorják el őket a fecsegő szülők és diákok a hatalmas ládákkal, ketrecekkel és mindenféle csomagokkal. Csak álltak ott, és szavak helyett a tekintetükkel folytatták a beszélgetést.
Remus felsóhajtott, majd mikor meg akart szólalni, hirtelen csattogó léptek hallatszódtak mögöttük, és egyszer csak a nyakába ugrott valaki: Mira volt az, egyik karjával bátyját, másikkal Siriust átkarolva.
- Vége! - újságolta boldogan. - Kész vagyok! A bájitaltan elég durva volt, de nem lett annyira gáz.
Mira öröme átragadt a búskomor társaságra: elnevették magukat és gratuláltak a lánynak a R.A.V.A.Sz. vizsgáihoz, majd együtt fogták a csomagjait és elindultak haza.

***

Sirius fel-alá járkált, úgy várta barátját a karácsonyi díszekbe borított chiptoni fogadó előtt, kabátja zsebébe dugott kezekkel. Igazi hideg, téli délután volt, esett a hó és már jócskán sötétedett. Az utcalámpák fényében jól látszódott a fiú lehelete és a fekete hajában csillogó hópelyhek. Aztán egyszer csak pukkanó hang hallatszott: Sirius sarkon fordult a havas járdán és meg is látta feléje siető szemüveges barátját. James felhúzta vállát, hogy nyakát jobban óvja a hidegtől.
- Szia, Tapmancs!
- Szia, pajtás!
- Menjünk be gyorsan, megfagyok! - A fogadó felé indultak. - Hallod, öregem, olyat fogok mondani, hogy dobsz egy hátast...
Sirius úgy érezte, a szájából vették ki a szavakat, de egyelőre nem mondott semmit. A fogadóba lépve körülvette őket a kellemes meleg. A helyiség nem volt sem kihalt, sem zsúfolt: boszorkányok és varázslók iszogattak és nassoltak, volt, aki dudorászott, illetve egy aprócska karácsonyfamakett egy miniatűr seprűn körbe-körbe repkedett, és rendszeres időközönként szaloncukrot dobált a jelenlévőkre. A türkizkék ruhákba öltözött fogadós boszorkány pedig mosolyogva és dudorászva szolgálta fel az italokat.
James és Sirius kértek maguknak egy-egy vajsört a pultnál, az egyik ablak előtt pedig találtak egy üres asztalt, oda telepedtek le korsóikkal.
- Na mi az? - előzte meg Sirius barátja érdeklődését. Bár eredetileg ő hívta, úgy érezte, könnyebb lesz először James híreit meghallgatni.
- Hát... - James kinézett az ablakon és vett egy nagy levegőt. - Lily terhes.
- Micsoda?! - lepődött meg Sirius.
- Jól hallottad! Hát nem elképesztő? Persze, akartuk, csak... - James úgy érezte, kezd túlzottan hadonászni a kezeivel, így inkább abbahagyta a beszédet és csak nézett barátjára.
- Ez hihetetlen - mondta Sirius.
- Hát az. Apa leszek. Érted ezt?
- Ez... ez egyszerűen... ez nagyon durva - dadogta Sirius, mire James összevonta a szemöldökét.
- Na jó, jó, azért ennyire nem ért minket meglepetésként, csak...
- Ja nem, nem az! - visszakozott Sirius. - Nem arra mondom, hogy Lily terhes hanem... úgy értem, persze arra is, de inkább arra, hogy egyszerre... mármint... szóval...
- Egyszerre? - James értetlenül meredt barátjára. - Mondd csak, Tapmancs, jól érzed magad? Össze-vissza beszélsz. Hogy érted azt hogy egyszerre? - James az utolsó szót már csak halkan mondta ki, és arcára ugyanaz a döbbenet ült ki, amivel Sirius fogadta Lily terhességének hírét. - Csak nem? Na várjunk, várjunk, várjunk - hadonászott megint James. - Itt most arról beszélgetünk, hogy...?
- Igen - felelte Sirius és arckifejezése valahol a magabiztosnak-látszani-akaró és a teljes-szerencsétlenség között egyensúlyozott.
- És... És Remus tudja már?
- Hát - Sirius a fogadóban lévő órára pillantott - valamikor mostanában tudja meg ő is.
James és Sirius hátradőltek a székükön, és a két barát csak nézett egymásra, miközben a repkedő fenyőfa az asztalukra szórt néhány színes cukrot, az egyiket pont bele Sirius korsójába.
Aztán nevetni kezdtek. Először csak halkan, aztán már rázta a vállukat a röhögés és végül olyan hangosan tört ki belülök a jókedv, hogy többen feléjük néztek. Feszengő gyomorgörcsük a rájuk váró nagy feladattal kapcsolatban mintha elszállt volna, és azt érezték, amit a roxforti holdtöltékre készülve: hogy együtt bármire képesek.

***

- Na, elég, elég! - intette le Lily a zsibongókat. - És tessék leülni! Lássunk hozzá! - Remus, Mira, Sirius, James, Peter és Lily körbeülték az asztalt. Lily pergament vett maga elé, majd kezébe fogta pennáját. - Várom a javaslatokat.
- Wulfrid...
- Heureka!
- Wilhelmina!
- Odessa...
- Alcimus!
- Eglantine...
- Ursula!
- Egbert!
- Tiberius!
- Elég! Mondtam, hogy hagyjátok abba! - kiabálta Lily, miközben Peter leszédült nevettében a kanapé széléről, Mira pedig Siriusba kapaszkodott, hogy ne járjon hasonlóan. Remus a félrenyelt töklevétől köhécselt, miközben James vigyorogva hátba veregette. Persze Lily sem a temetői hangulatot képviselte vidáman csillogó zöld szemeivel, de ezzel együtt az asztalra csapott a tenyerével. - Normális neveket kérek! Nem ilyen... Tiberius meg... Wulfrid, te jó ég, Sirius...
A nevetés lassan alább hagyott, és mindenki levegőhöz jutott. Jöhettek a valóban értékelhető javaslatok.
- David.
- Jasmine.
- Hope, anyu után, Remus. Vagy Lyall, apu után.
- Sophie.
- Willow. Willow Potter. Willow Black...
- Thomas Black.
- Riley Potter.
- Henry. Vagy Harry!
- Matthew.
Lily szorgalmasan jegyzetelt, és mindig volt egy-egy név, amire valaki felkapta a fejét, hogy milyen jó választás lenne.
- Na de várjatok - szólalt meg James. - Hát a Black-babának nem csillagneve kéne legyen?
- Jaj, ne máááár... - fintorgott Sirius, ellenben a többieknek tetszett a javaslat.
- De tényleg, Sirius, olyan szép nevek vannak! - mondta Lily.
- Igen, és mindegyik a családomra emlékeztet... Neee...
- Van asztronómia könyvetek, Lily? - kérdezte Remus, a könyvespolchoz lépve.
- Igen, valahol középtájt.
- Ne, Holdsáp, tényleg ne!
- Legalább hallgassunk meg párat - kérte aztán Mira. - Elvégre az én nevem is egy csillagé.
- Jó, de az rövidítés - vetette ellen Sirius. - A te neved Miralda. Nem pedig... Cygnus... meg Arcturus, meeeg... ilyenek. És különben is, nem akarom ennek a családnak a hagyományait folytatni. Sőt, szeretném azokat megtörni.
- Ugyan, Sirius, elég sok családra jellemző, hogy csillagról vagy csillagképről nevezik el a gyereküket - mondta Remus.
- Gondolj bele - vette át a szót James. - Ha csillagnevet kap... és nem lesz olyan, mint a hagyományos Black család tagjai... az még bosszantóbb.
Sirius csak nézte barátját egy darabig.
- Holdsáp, hol az a könyv? - kérdezte aztán, mire mindenki nevetni kezdett.
- Hoppá - jegyezte meg Lily. - Ágas uraság tudja hogy kell beszélni Tapmancs úrral...

***

A két picike gyerkőc békésen aludt a kanapén, méghozzá egy nagy, fekete kutyának dőlve. A kutya szintén legmélyebb álmában szuszogott, meg se moccantak.
- Én félek - jegyezte meg Mira halkan, Remus pedig megsimogatta a hátát.
- Nem lesz semmi baj.
- Honnan tudod? Honnan tudod, Remus, hogy a sok szörnyűség közül valamelyik nem történik meg... velünk is?
- Mert nem hagyjuk - felelte Remus helyett James, elszántan.
Lily mindeközben csak bámulta a kanapén alvó hármast. A fáradt Siriust, a kék, seprűmintás rugdalózóban szunyókáló Harryt és a narancssárga ruhákat viselő, világos hajú Charát. Bár most nem látszódott, de tudta jól, hogy mindkét kicsinek zöld szeme van.
Elábrándozása után Lily Mira felé fordult.
- Dumbledore tudja, mit kell tennünk - mondta.
- Mindent ő sem tud.
- Akkor időben tudni fogja. Bíznunk kell benne - mondta James.
- Így van - bólintott Remus.
Ezen a ponton úgy tűnt, már nem csak Mirát, hanem önmagukat is próbálták megnyugtatni.
- Ez szörnyű - borzongott meg Mira. - Ezek a gyilkolászások... Tényleg, Peter hol van?
- A főhadiszálláson, minden rendben van vele - felelte Lily, majd Jamesre nézett. - Mindannyiunknak kell majd egy biztos búvóhely - tette aztán hozzá.
James Siriusra nézett és bólintott.
- Megoldjuk - mondta.

***

A chipping nortoni házikóban késő este is égtek a lámpák.
- Nem tudom, Mira, valami... valami nem stimmel. Olyan régen üzent - mondta Sirius, miközben felvette fekete dzsekijét. - Ránézek Peterre.
- Na de most? - kérdezte Mira, hálóköntösében állva a nappali ajtajának küszöbén.
- Hiszen a barátom, tudnom kell, hogy jól van. Egy-kettőre visszaérek, a motorral hamar megjárom. Sietek - mondta Sirius. Nyomott egy rövid csókot Mira szájára, majd kilépett az ajtón.

***

- Nem! Remus, ez nem lehet! Biztos, hogy nem! Hol van most? El akarok menni hozzá!
- Mira, nem...
- Biztos, hogy tévedés, Remus! Hát nem érted? Hol van?!
- Már... elfogták és valószínűleg...
- Nem lehet!
- Mira, a tények egyértelműek.
- De hát... Nem lehet! - kiabálta Mira, és megragadta Remus mellkasán a pulóverét.
- Sajnálom.
- Na de... Tudod, hogy mindent megtett volna értük, hiszen...
- Sajnálom - ismételte Remus, és ahogy Mira elnézte bátyja szemeit, lassan felismerte bennük azt a szomorú bizonyosságot, amely ellen az imént még oly hevesen tiltakozott.
Átölelték egymást.
Félórával később Mira álomba sírta magát a kanapén, azonban a kiságy felől nyűgös mocorgás hallatszódott. Remus felvette a kislányt.
- Mi a baj, Chara, hm? Cs-ss... Aludj csak vissza.
- Kutu! - mondta sírósan a kicsi.
- Nincs most itt a kutyus. Próbálj meg aludni, hm? - Remus magához ölelte a kislányt és az ablakhoz lépett. Tüzijáték fénye villant, és három bagoly is elsuhant az égen. Még itt is, ezen a muglitelepülésen is. És Remus tudta, hogy máshol még nagyobb ünnepségek vannak. A varázslótársadalom megkönnyebbülten, felszabadultan mulat, miközben neki álomba kéne ringatni ezt a kisgyereket a nagy, fekete kutyus nélkül...